„A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam. Készen vár az igazság győzelmi koszorúja, amelyet azon a napon megad majd nekem az Úr,
az igazságos bíró…”
(2 Tim 4,7-8 a)

Szent Erzsébet és boldog Mária Lujza ünnepe, Róma, 2018.

Kedves Nővérek! Kedves Szent Erzsébet Apostoli Közösségi Tagok!

Hálatelt szívvel, büszkén tekintünk pártfogóinkra, szent Erzsébetre és boldog Mária Lujzára, akik már a mennyben örvendeznek. Mind a két nő kiemelkedett az Isten iránti szeretetben, jámborságban, és a szegények iránti áldozatvállalásban. Az irgalmasság cselekedeteit teljes odaadással gyakorolták, életük során minden nap Isten és szükségben szenvedő embertársaik álltak a figyelmük központjában. Nagylelkű, szeretetteljes magatartásuk mindenki előtt ismert volt. Számunkra, lelki leányaik számára mindketten követendő példaként állnak a kihívásokban és az Evangélium szerinti életben: „Mert aki életét meg akarja menteni, elveszíti. Aki meg elveszíti értem az életét, az megmenti.” (Lk 9,24) Ezért szent Pállal együtt elmondhatjuk: A jó harcot megharcolták, futásukat bevégezték, a hitet megtartották, és elnyerték az igazság győzelmi koszorúját. (v.ö. 2 Tim 4,7-8)

A misszió, amelyet végeztek, jó harc volt, amelyben minden cselekedetüket áthatotta a Krisztus iránti szeretet. Ezzel a szeretettel segítették a szükségben szenvedőket, gondoskodtak a gyerekekről, ápolták a betegeket, segítették a szegényeket, elhagyatottakat, vigasztalták a sírókat, osztották meg a kenyerüket az éhezőkkel, és ez a szeretet vitte őket egyre közelebb Krisztushoz is. Mindezek gyakorlása nem volt könnyű, mert gyakran le kellett mondani egyéni igényeikről, felül kellett kerekedniük az aggodalmaikon, félelmeiken annak érdekében, hogy ne tévesszék szem elől a helyes irányt, és kitartó bátorsággal érhessenek célba. A „jó futás” gyakran a kellemetlenségekkel szembeni küzdelmet, a munka monotóniájából adódó fáradtság, kimerültség legyőzését, a nehéz megpróbáltatásokban való helytállást jelentette. Szent Pál szavaival élve, szent Erzsébet és boldog Mária Lujza anya kitartóak voltak a hitben, Isten és embertársaik iránti szeretetükben.

Az igazság koszorúját mindketten elnyerték, Istennek szentelt életük egy új közösség kovásza lett. A nagy díjért folyó küzdelmünkben segítőink, pártfogóink lettek, akik utat mutatnak számunkra.

Szent Erzsébet és boldog Mária Lujza példája arra buzdít minket, hogy jól hasznosítsuk rövid földi életünket. Mindketten arra tanítanak, hogy ajándékként fogadjunk minden napot, annak megfelelően éljünk, és ne a jobb időkre, vagy jobb emberekre várakozzunk. Magatartásukkal arra bátorítanak, hogy hagyatkozzunk Jézusra, Tőle tanuljuk meg a nehézségeket alázattal elfogadni, mert az élet állandó odaadás, Istenért égő tűz, amely a Vele való találkozásra készít fel minket. Eljön majd a nap, amikor nekünk is számot kell adnunk a szeretetből fakadó tetteinkről, jócselekedeteinkről, az általunk kimondott szavakról, az ajándékba kapott időről. Ezért gyakran fel kell tennünk magunknak a kérdést: Kész vagyok-e ma a Jézussal történő találkozásra? Úgy élek-e, hogy bármikor meg tudok állni Isten előtt, és számot tudok-e adni a „futásomról”?

Szent Pál a Rómaiakhoz írt levelében azokhoz szól: „akik Lélek szerint” (Róm 8,56) élnek, a lelkiekre törekszenek, akik azon fáradoznak, hogy Isten képéhez váljanak hasonlóvá, és az ajándékba kapott kegyelemnek megfeleljenek. Ilyen volt szent Erzsébet, a bölcs, bátor asszony, aki rövid életével hasonlóvá vált Istenhez, halála pedig méltó volt nagyszerű életéhez. „Amikor eljött 1231. november 17-e, megtért Istenhez; a halál öröm volt számára.” (A. E.Kedracka Swieta ElzbietaWegierska, S. 77) Gyóntatója, marburgi Konrád így írja le Erzsébet halálát: Miután magához vette az Úr testét, az est beálltáig újra és újra a szentbeszédekben hallottakat ismételte, majd nagy jámborsággal az Úrnak ajánlva magát, kilehelte lelkét, mintha csak szelíd álomba szenderült volna. (Szent Erzsébet ünnepének hórájából). A halál szent Erzsébet számára a szeretett Mesterhez való utat jelentette, aki az igazság koszorújával várt rá. Boldogan ment, hiszen egész élete állhatatos törekvés volt a menny felé.

Boldog Mária Lujzánk is Istennek ajánlotta egész életét. A legméltóságosabb oltáriszentségben Jézust imádva minden nap elmondta: „Jézusom, Neked élek, Jézusom, Neked halok, életemben, halálomban a Tied vagyok.” (Napirend 1866) Utolsó körlevelében ezt írta: „Ki tudja, milyen hosszú ez a valójában rövid élet, amit földi létünk során még együtt töltünk. Ó, kedves nővéreim, jó lenne, ha halálom óráján majd elmondhatnám: Uram, semmit nem veszítettem el azokból, amiket rám bíztál.” (1872) Szívében a saját üdvösségéről történő gondoskodás mellett, helyet kaptak a rábízottak is. Az élet kusza útjain bátran sietett célja felé. Nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a kongregáció tevékenysége, és a nővérek cselekedetei Isten dicsőségét és embertársaik üdvösségét szolgálják. Istennek elköteleződve az Ő tanításaira hagyatkozott, és azon fáradozott, hogy a Tőle kapott hivatásában növekedve a szükségben szenvedőket szolgálja. Élete gyümölcsei már halála pillanatában megmutatkoztak. Elhagyva földi létét, sok követőre talált. Szent élete sokakat megérintett, akik a „mindenki által szeretett anyának”- ahogy hosszú ideig nevezték – a közbenjárásáért imádkoztak. Boldog Mária Lujza életének nagyszerűségét Schwalme főkáplán a temetési gyászbeszédében
így méltatta: „ A megboldogult életének utolsó próbatétele – amelyben bizonyára nem volt könnyű az Isten megelégedésére történő helytállás – bizonyítja számunkra azt a csodálatos türelmet és odaadást, amelyet a betegsége kezdetétől a végéig tanúsított… Mária éppen a halála által nyerte el azt a jobbik részt, amit nem veszít el soha.”

November napjai mindnyájunkat az emberi élet elkerülhetetlen mulandóságára emlékeztetnek. Arra ösztönöznek, hogy gondolkodjuk át életünk és fáradozásaink értelmét. Ezekben a napokban azokra a számunkra kedves emberekre is gondolunk, akik már nincsenek közöttünk. Ha mindent az örök élet szemszögéből vizsgálunk, tudnunk kell, egy napon mi is Isten előtt fogunk állni, hogy számot adjunk mindarról, amivel megajándékozott. Sok nővérünk, akiket a halál az örökkévalóságba vezetett, ezzel a tudattal távozott közülünk.

Kedves Nővérek! Kedves Szent Erzsébet Apostoli Közösségi Tagok!

Számunkra is eljön egyszer a nap, amikor halálunk pillanatában szemtől szembe láthatjuk Jézust. Nem tudjuk az időt, mikor következik be, de ahhoz, hogy a találkozás örömteli legyen, felelősségteljesen, önámítás és képmutatás nélkül kell élnünk. Az életünknek példaként kell állni, amelyben szavaink állandó összhangban vannak a cselekedeteinkkel. Jó, ha egyre gyakrabban tesszük fel magunknak a kérdést: Vajon jó irányba haladunk-e? Az Istennel való élet öröme vezet-e mindnyájunkat, vagy abban a tévhitben élünk, elég időnk van még arra, hogy majd valamikor irányt változtassunk? Célunk-e a mennyország, vagy netalán célt tévesztettünk? Ez estben változtassunk irányt, hogy elnyerhessük a Krisztus által megígért győzelmi koszorút.

Kedves Nővérek! Kedves Szent Erzsébet Apostoli Közösségi Tagok! Szent Erzsébet és boldog Mária Lujza ünnepén kívánok mindnyájunk számára élő, erős hitet, amely mindig segítségünkre van, bátorít életutunk nehézségeiben, amelyben mindig növekedhetünk. Egy olyan hitet, amely alkalmassá tesz arra, hogy az emberi szem határainál tovább láthassunk, amely segítségével oltalmat találhatunk Istenünk irgalmas szívében. Kívánok bölcs szeretetet, amely megnyitja szívünket a szükséget szenvedők felé, amely alkalmassá tesz arra, hogy ettől a szeretettől áthatottan képesek legyünk lemondani egyéni álmainkról, vágyainkról!

Végezetül kívánok szikraként felragyogó reményt, amely minden nehézségben segít felfedezni az élet szépségét!

Ünnepeink alkalmából, szívből jövő szeretettel küldöm üdvözletem az Általános Tanács, és az Általános Közösség minden nővére nevében.

S. M. Samuela